Róma-Lari-Róma és egy kis búcsú

Szerdai napot még Csipesszel töltöttem, húslevest főztünk, meg ezt azt amazt szöszmöszöltünk.
Este indulás a reptérre, csöcsös bőrönddel, mivel 2 bukósisakot kellet az igen méretes narancssárga giga bőröndömbe tömnöm.

Megérkezve Rómába, kedvesem fültől fülig érő csodálatos mosolyával várt... esti kocsikázás a városban, vagyis hipergyors városnéz... inkább dudakoncert ;)
Boldogan vettem tudomásul: igen, itt van pálmafa. A pálmafa számomra a szabadság és felhőtlen boldogság egyik szimbóluma. Még megvacsoráztunk egy helyi kis bisztróban, természetesen Pasta Frutti di Mare-t... kockás asztalterítős asztalnál, egy eldugott kis utcában, a teraszon. Gyertyafény, jó bor.
Hulla fáradtan, de nagyon boldogan végre „haza értünk”.

Nem gondoltam volna, hogy az ötórás kelést Ramon tényleg komolyan gondolta, de sajnos igen.
5-kor ellentmondást nem tűrően kivert az ágyból, és indultunk is Lariba.
Vendéglátóink szívélyes üdvözlése után, megismerkedtünk a kis városkával, és a környékkel.
Az előző este óta fájó fogam, egyre inkább kezdett zavarni, majd estére már a fél fejem feldagadt.
Miután a fél gyógyszerkészletemet magamba tömtem, konzultáltam Robikával, aki bár fogtechnikus, de vmit csak kanyít az élőfogakhoz is... minden esetre arra már régebben is rájöttem, hogy gyógyszerekből penge a gyerek. Sajnos első mondatai között ott volt, hogy húzzak el fogorvoshoz... Pontosan ettől féltem én is... de najó, hát legyen. Másnap korán indulás Pisába, ahol a házigazda barátja (bár nekem úgy tűnik, hogy az olaszoknak ugyan úgy a fél világ „amico”, mint nekem. Ez szimpatikus.) A doki egy 50 év körüli, teltkarcsú, nagyon jó kedélyű úriember volt, aki végigdalolta a kezelést... bezzeg én még utána néhány napig nem voltam dalolós kedvemben.

Sikeresen összeszedtem magam azért másnapra.
Szombat reggel a Nike futóversenyen felbuzdulva, elindultunk futni. Mondanom sem kell: rég nem mozdultam meg. Futni ígyis-úgyis utálok. Legalább most nem támadt meg kutya.
(és csak futás után kaptam kávét... és aki ismer engem reggel kávé nélkül, most nem érti, hogy tudtam egyáltalán a cipőmet felhúzni... - én sem tudom.).
Reggeli után nyakunkba vettük BICIKLIVEL! a környéket. Tényleg csodálatos az a csend és nyugalom, ami körülveszi az embert. Boldogan, rövidnadrágban, rövid ujjúban, tekertünk dombon fel-dombon le...
Mintha alig élne itt erre ember, elhagyott házak, romok. A házakhoz, tanyákhoz, kastélyokhoz vagy templomokhoz vezető út elhanyagolva, de a fasorok emlékeztetnek még arra, hogy milyen csodálatos élet lehetett erre felé 10-20 évvel ezelőtt.

Egy kis közeli városkában (nem tudom már a nevét, de a toszkánai bor fellegvára) megebédeltünk, majd e egynapos túra után, jött az esti olasz családi dínom-dánom. Végre valahára láttam Ramónt részegen :) 5 év alatt egyszer nem sikerült, pedig egyetemi éveink alatt lehetett volna neki is, mint bölcsész, rá alkalma. Annak ellenére, hogy kb egy szót sem beszélek olaszul, vendéglátóink meg angolul, elég jól elbeszélgettünk. Majd hajnalig táncoltunk. Bevallom, gyűlölöm a párostáncot. Ki nem állhatom, ha valaki ide oda taszigál, és rángat és húzza a bőröm... viszont ez az olaszos verzió, egész jó volt... de lehet, hogy én is sokat ittam...

Másnap, nagyon másnaposan keltünk – délben.
Esett az eső. Mit lehet tenni? Nézzünk hójelentést, hátha a közeli hegyen van némi hó: sehol semmi adat. „Ez ne zavarjon senkit sem! Pakoljunk össze és húzzunk!” Sikeresen elindultunk 2-kor, az út még egyszer 2 óra. A felvonók 5-kor leállnak. Mindegy, egy óránk akkor is van még boardozni.
Jó, akkor hajrá. :)
Útközben elkapott minket egy kis fél órás hóvihar. Természetesen ki csúszik az árokba? :) Aki leginkább ellenezte, és negatív hozzá állásása jeléül rövidnadrágban indult el :D. (Egy csepp káröröm).
Árokból kihúzás, indulás tovább... 1 órás késés. „Neeeembaj, már mindjárt ott vagyunk, majd mi megdumáljunk a liftessel...” „Azt megnézem srácok, de rendben, menjünk! Max. felgyalogolunk!” Odaérve a liftes már sehol... A hó is leginkább vizes, és kásás... a fenének sincsen kedve felgyalogolni...
Húzzunk haza.
Hát jó ;(
Kimerülten estünk az ágyba...

Hétfőn reggel: tudatosult bennem, hogy az összes fényképezőgépem működésképtelen:
a „főgép” aksiját Csipesznél felejtettem, a másik kettőhöz meg nem kapott Ram belevalót.
Ennek említésére még nem is volt alkalmam, most sem illik nagyon a szövegkörnyezetbe, de el kell magyaráznom, és el is szeretnék dicsekedni: kaptam „csak úgyba” egy Polaroid 1000 és egy Lomography Action Samplert, az idióta színes verziót, igen :D – hogy ne unatkozzak.
Így a hétfői napom fűben, pokrócon fetrengve, blogírással telt, amíg a fiúk szervezték a jövőévi szőlőtermés sorsát.

Kedden visszaindultunk Rómába, késődélután egy kis városnézés, ami sajnos nagyon rövidre sikerült.
Szerdán este indulás haza, ahol már a város tavaszi illatokkal és csodaszép idővel várt haza.

Ebben az egy hétben, bár eseménydús is volt, sokat voltam egyedül, volt időm és alkalmam, távolságot nyernem az itthoni dolgoktól:
Annak ellenére, hogy kedveltem az eddigi életemet, megvolt úgymond a „hangulata”, de meguntam. Egyelőre nincsen kedvem éjszakázni, állandóan bulizni, nézni a sok sok „szarkavarást” körülöttem. Hallgatni és részt venni értelmetlen beszélgetésekben.
Nem szeretnék több energiát pocsékolni felesleges és felületes kapcsolatokba. Sok olyan ember vett körül az utóbbi időben, akik álszenten a képembe mosolyogtak, eljátszották a jópofit, a nagy barátot egy egy este erejéig. Amint feljött a nap, már a nevemet sem tudták. Gondolom pletyka tárgya is voltam bőven, nem tudom, hogy milyen történetek keringhetnek a hátam mögött. Talán jobb is nem tudni. Elég, ha én tisztában vagyok magammal, érzéseimmel... akkor is ha néha nagyon nehéz.
Igen, igaz, ebben a játékban én is részt vettem, visszamosolyogtam... Igen, valahol jól esett, hogy igazából nem ismernek engem. Én sem őket... Nem tudom, hogy napközben milyen gond terhe nyomja vállukat, ők sem tudják, hogy a rajtam milyen teher van. Mi bántja a lelkemet, mitől félek, nem ismerik a történetemet, az életemet. Ezáltal bármit eljátszhatok nekik. El fogják hinni, mert nekik is ez a kényelmesebb, és e szerint is fognak kezelni. Egy – egy estére lehettem valaki más. Nem mondom, hogy ez hazugság lett volna. Nem, nem erről van szó.
Bár volt köztük egy két olyan ember, akit szerettem volna megismerni közelebbről, tudni, hogy mi mozgatja őket... de valami furcsa dac miatt nem sikerült. Ezt tényleg sajnálom. De ha nem, akkor nem. Valamiért ennek így kellett lennie.
És volt köztük olyan ember is, akit közelebbről megismerve megrémültem, a csalódástól... többnek hittem, érdekesebbnek, empatikusabbnak, értelmesebbnek. Sokakról leesett egy tél alatt az álarc. Rémülten állok előtte: mögötte szinte semmi sincsen, csak egy torzó, mely nem éppen Aphroditéé.

Ez az utazás egy elég fura, és nehéz időszakomat zárja le. Furcsa módon, nem vagyok annyira szomorú, mint amennyire gondoltam, hogy leszek, amikor majd szembe kell azzal néznem, be kell látom, hogy mi mindent kell magam mögött tudnom, ahhoz hogy tovább tudjak lépni.
Megsirattam, eltemettem. Virágot tettem a sírjára. Eljöttem a temetőből. Egy új korszak kezdődik. Az emlékét megőrzöm. Szabad vagyok és boldog. Kiegyensúlyozott és tele energiával és tervekkel.

Várom, hogy mi fog történni? Érzem, életemnek egy csodálatos és boldog korszakába lépek hamarosan.
Kinga