FE-RI-NE-TE

Épp idesüt a nap, kellemesen meleg van. Napok óta ez az első igazi meleg, napsütéses délután. Mintha a kedvem is ennek megfelelően alakulna. Tegnap már kimerészkedtem a városba egy hosszabb sétára, elvégre ha már itt vagyok, nem árt körülnézni. Mondanom sem kell, valahogy a trópusi (vagy szubtrópusi??? Földrajzból sose voltam jó…) időjárás mindent megváltoztat. Vagy a mostani helyzet? Nem is tudom. Minden reggel lefutok közel 8 kilométert az össze-vissza kacskaringós, néhol meredek utcácskákon. A pékséget takarító néni vidám HOLA!-val köszön. Minden áldott reggel.

Valahogy az idő gyorsan telik itt. Reggel egy órás futás, majd hőstettemet megünneplem egy pohár frissen facsart narancslével. Fürdés, itthon szöszmötölés, máris itt a délután 2. Nyakamba veszem a várost, lekocsikázok Puerto de la Cruz-ba. Napi 3-4 órás fotószakkörre ítélem magam, mondanom sem kell, önként és dalolva.
Az itteni lét rendszert visz az ember életébe. Kávé a Cafelitoban, ahol a pincérfiú James Bluntot énekel. Tegnap óta feltöltötték a sütispultot, a hűtőből mangó, ananász és papaya mosolyog rám. Én meg vissza. NOHA-t hallgatok, Palahniukot és Benedek Istvánt olvasok. Egyiket tegnap fejeztem be, másikat ma kezdem. Az idő megállt. Szó szerint. Felnézek az órára, ugyanott áll, mint tegnap, tegnapelőtt és azelőtt. Valahol fél hat környékén. Hogy ez reggel, vagy este-e, sose fog kiderülni. Úgy elröpül pár óra az embereket figyelve, frissen facsart narancslevet kortyolva, hogy azon se lepődnék meg, ha arra eszmélnék hirtelen, hogy megöregedtem.
Féltem, hogy elfelejtem gondolataimat, és érzéseimet ezzel az utazással kapcsolatban, ezért tollat kérek a pincértől, és sebtében felfirkálok pár szót emlékeztetőnek egy szalvétára. Ahogy magányosan barangolok a belvárosban, rátalálok egy kis térre, aminek közepén játszótér és szökőkút van. Gyerekek pancsolnak önfeledten a csobogó vízben, az anyukájuk mérgesen rángatja ki őket a vízből mikor ráeszmél, hogy csemetéjük épp a fagyi maradványait mossa le a feltehetően galambszaros vízzel a szájáról nagy buzgalommal. :)

Szemem egy nagy objektív, mindent képekben látok. A két szakállas hippit, akik már órák óta ugyanott ülve beszélgetnek elmélyülten, a szundikáló hajléktalant, aki tegnap ugyanígy ugyanitt ücsörgött. Nincs sok gondja, az állandó 20-25 fok megoldja az életét. Anyu szerint az elmúlt 2 évben nem volt ilyen rossz idő itt, mint ez alatt az egy hét alatt. Picit hideg is van, átlagban nem haladta meg a hőmérséklet a 15 fokot, de nem is bánom, mert napokig nem igazán volt kedvem kimozdulni. Most is inkább amolyan magamba fordulós, elmélkedős kedvemben vagyok.
Milyen érdekes az ember. Volt egy idős bácsi, akit megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e. Persze… Aztán lelkesen beszélgetésbe elegyedtünk. Ő spanyolul tudott, én magyarul és angolul. Valahogy mégis szót értettünk egymással, majdnem 20 percet beszélgettünk a családjáról, a szülővárosáról, a szigetről, szüleimről. Mindenről. Azt hiszem, ennyi. Az ember megérti a másikat, ha meg akarja. Ez itt az alapvető probléma. Nem vágyom vissza Magyarországra. Szeretném tisztázni, én most itt nem nyaralok. Talán pont ezért olyan szemléletmódbeli különbségeket vélek felfedezni a két kultúra között, hogy elgondolkodtam, milyen lehet vajon itt élni? Milyen lehet nem a másik torkának esni, ha nem kanyarodik elég gyorsan a lámpánál? Ésatöbbi ésatöbbi. Az emberek Tenerifén átlagosan 5 évvel tovább élnek. És ez nem csak a kellemes klímának köszönhető, hanem talán a pozitív életfelfogásnak? Nem tudom. Nem vágyom vissza.
Megismerkedtem két sráccal, a nevüket nem tudom. Az egyikük kalapos, sétapálcás, nyúlánk fazon, aki tökéletes angolsággal magyaráz mindenféle dolgokról, a másik szőkére festett piercinges zsonglőr, aki tökéletes spanyolsággal próbálja magát kézzel-lábbal megértetni velem. Egy nagyon vékony, mondhatni csont és bőr kutyával mászkáltak a városban. Rögtönzött cirkuszi mutatványukkal próbáltak pár eurót összeszedni. Az idősebb korosztály fintorogva fordította el róluk a szemét, pedig a maguk módján ez is az önkifejezés egy fajtája. Nekem valahogy szimpatikusak voltak. A kutyus mint kiderült eredendően vékony fajta, hiszen versenykutya volt, de aztán ők kimenekítették a gonosz versenyeztetők karmai közül…(dograce-refugee) :) Elbűvölő volt ahogy gigantikus lapátfüleivel integetett és okosan rám nézett nagy, barna szemeivel.
Csudajó itt. Átértékelek pár dolgot az életemben azt hiszem. Én leszek a fontos, és a család. Meg a barátaim. Ha ezzel a mai világban kvázi magam alatt vágom a fát, nem érdekel. Most például a Coldplay harsogja a fülembe: Lights will guide you home…
Tavaly nyáron rátaláltam egy nagyon kedves étteremre, amikor tehetem, itt ebédelek. Arcon Tapas, ami a Concejil ó de Los Agustinos téren van, a calle San Juan és calle Iriarte sarkán, Puerto de la Cruzban. Az Arcon család üzemelteti, isteni a kanári krumplijuk, amihez tradicionális mojo szószokat kapsz. Minden ételből van normális adag, és „tapa”, azaz pici. Így ha nagyétkű az ember, 3-4 tapa-t végig tud kóstolni. Én a marharagura, a csicseriborsóra és a lóbabra esküszöm, mindegyik isteni fűszeresen van elkészítve.

Picit visszatérek a Cafelitoba, épp egy szőke kisgyerek, -feltehetően német- próbálja a pisztáciafagyiját minimum olyan ütemben nyalni, ahogy az olvad. Elbűvölő.
Hajszál pontosan 1000 lépcsőfok. Ennyit tettem meg ma koraeste a hegyoldalba épített lépcsősoron. A kilátás lélegzetelállító, a lépcsők is. :) De akkor is felküzdöm magam. Néhol olyan magasra kell lépnem, hogy szinte a derekamig ér a következő lépcső. Lassan felérek, 100 lépcsőnként pihenő. Ilyen érzés lehet az ujjászületés? Odafelé még nem is volt vészes, mert lefelé vezetett, a völgybe. De vissza, a hegyre, végre éreztem, hogy élek!
Imogen Heaptől szól épp a Say goodnight and go, úgyhogy én is búcsúzom.

Megvilágosodott csipp

A képek itt.